Valenciai városnézésemből nem sok mindennel lehetett kimozdítani, de az Albufare Natural Parkba mindenképpen el akartam menni. Van ugyanis egy nagyon jó spanyol tévésorozat - az a címe hogy "A moló" (El Embarcadero) -, amelyik elsősorban itt játszódik, és egy olyan hangulatos, szabad, természetközeli világot mutat be, amelyet látni akartam. 

Annak, aki látta a sorozatot, nem kell körülírnom, hogy miért lehet beleszeretni ebbe a tájba, amely pedig egészen egyszerű, szegényes, sokszor nem is igazán varázslatos, de persze mégis (a többieknek pedig jó szívvel ajánlom, hogy nézzék meg, akár úgy is, hogy a történetet nem is követik, csak a helyszíneket figyelik meg). Az Albufera Natural Parkba a Valencia városközpontjából induló a 25-ös járattal lehet kimenni, A buszjárat útvonala egy nagy részen azonos, majd kettéválik - két végállomása van  -, és vagy elkanyarodik El Palmar felé, vagy lemegy El Perello-ig. Az aznapi valenciai városnézésemet a Művészetek és Tudomány városrésznél fejeztem be, és miután a 25-ös busznak ott is van megállója, a délután másik felét Albufera felfedezésére szántam. Azt tudtam, hogy a busz El Palmarba megy ritkábban, így azt, hogy hol fogok leszállni attól tettem függővé, hogy melyik járat fog jönni.

Végül az jött, amelyiknek El Palmar a végállomása, és miután eredetileg is eddig szerettem volna menni, örültem a lehetőségnek (a másik vonalról hamarabb szálltam volna le, El Saler-nél). Az autóút a tengerparttal párhuzamosan megy, azaz végig nagyon klassz strandok találhatóak erre felé, a másik oldalán pedig egy hatalmas belső-tó van (Spanyolország legnagyobb édesvizű tava). Az már a sorozatból is egyértelműen kiderült, hogy ezen a tájon hatalmas rizs ültetvények vannak, és valóban, látni lehetett a jellegzetes parcellákat, igaz, október közepén üresek voltak, csak egy-egy ott maradt rizspalánta mutatta, hogy mi termett itt korábban.

Az út nem a távolság miatt hosszú, hanem azért, mert a busz eléggé sok helyen megáll, illetve kanyarog, amíg bemegy az egyes településekre, majd vissza a főútra. Amikor megérkeztünk El Palmarban, a busz tett egy kört a kisváros utcáin, majd megállt a város bejáratánál lévő végállomásán. Eredetileg azt terveztem, hogy innen - miután a településen körbenéztem - visszasétálok addig, amíg a másik busz első megállóját elérem (miután az gyakrabban jár, nem kell annyit várnom majd rá). Amikor azonban az El Palmarba vezető út utolsó szakaszán jöttünk, láttam, hogy arrafelé reménytelen gyalog visszamenni, mert csak az autóúton lehetett volna haladni, de az nagyon szűk - az autók is alig vérnek el rajta -, viszont forgalmas, tele hidakkal, amelyek a lagúnák fölött vezettek át.

Így megkérdeztem a buszvezetőt, hogy mikor jön a következő busz, ő pedig miután konzultált a helyi utasokkal, közölte, hogy két óra múlva. Így volt két kerek órám a felfedezésre, amit igyekeztem alaposan kihasználni, ezért minden irányban elmentem addig, amíg lehetett. Kimentem a lagúnához, a rizsföldekhez és bejártam a település hangulatos kis utcáit. Október közepén már nem volt turistaszezon, de az látható volt, hogy nagyon sok vendéglő van, ahová gondolom kijárnak ebédelni vagy vacsorázni a turisták és helybeliek is. A busztársaság pedig kifejezetten ösztönzi az utasokat a terület kerékpárral való felfedezésére - ha összecsukható biciklink van, akkor szállíthatjuk a buszon -, ami egy kifejezetten jó ötlet.

 
Az Albufera Natural Park ugyanis egy szuper kirándulóhely, amelyre jó, ha egy teljes napot rá tudunk szánni, beosztva az időt a tengerparti séta  - fürdőzés, napozás - és az apró halászfalvak - üdülőfalvak - felfedezése között. Boldog voltam, hogy eljutottam ide, hogy saját szememmel is láthattam azt a környezetet, ahol a sorozat játszódik. Több napot is el lehetne itt tölteni, pihenni, sétálnia a tengerparton, friss halból készült ételeket enni, csónakon bejárni a tó és a lagúnák világát. A rizstermesztés pedig megelőlegezi, hogy errefelé igencsak értenek a paella készítéséhez - mondanám, hogy ezért különleges az itt készült étel, mert nemcsak a hal frissen fogott benne, de a rizst is akkor szedték, de ez nyilván nem így működik -, magam is elmentem a Bon Aire étterem előtt, amely büszkén hirdeti, hogy paellája versenygyőztes volt. Állítólag maga a paella egyenesen innen, El Palmarból indult hódító útjára, itt készítették el legelőször ezt az ételt. 

A rizstermesztés számunkra egy kicsit egzotikus dolog, szerintem mindenkinek Ázsia jut róla az eszébe, és már látja is maga előtt, ahogy a bokáig vízben állva, a jellegzetes hatalmas kalapok alatt hajlonganak a hölgyek, hogy a növénypalántákat a sáros földbe dugják. Pedig rizst a világ sok részén termesztenek, még Magyarországon is. A hagyomány szerint itt a mórok idejében alakították ki az első rizsföldeket, kihasználva a hely ideális adottságait: a hatalmas édesvizű tavat - a rizshez sok vízre van szükség -  és a nagyszámú napsütéses időszakot. Októberben már nem volt termő növény itt, de a korábbi termés maradványai még láthatóak voltak. Íme egy rizsültetvény:

A végállomásra visszamenve megvártam, hogy megérkezzen a buszom, amely visszafelé igencsak tömött volt, úgy látszik sokan jöttek ki tömegközlekedéssel még ezen a holtszezoni hétköznapon is El Palmarba.
Ha megvesszük a Valencia turistakártyát - amellyel tömegközlekedni is lehet -, az érvényes ide is (amúgy 1,50 vagy 1,28 euro volt egy buszjegy 2019-ben, attól függően, hogy készpénzben fizettünk érte vagy bankkártyával).